Elhunyt Karakas Gábor (Meridián, 2020. június 29., Képes Gábor)

Ma a szemem láttára beszakadt egy szekrénytető. A szekrény a kémia szertár kellékeit tartalmazta. Négy polc – volt –, benne lombikok, ibrikek, kémcsövek ezreivel. És ennek a szekrénynek beszakadt a teteje. És leszakadt a legfölső polca és az alatta lévő polca és a harmadik és negyedik polca is. Ibrikestül, lombikostul, kémcsövestül. És villanyszerelőstül. Ugyanis a páratlan hanghatással járó eseménysort az indította el, hogy egy villanyszerelő valami biztosítékot kicserélendő, egy létráról magabiztosan átlépett a szekrény tetejére. Én ilyet még nem láttam, és azt hiszem, nem is fogok többé látni. Ezért már érdemes volt élnem. Álltunk a folyosón jónéhányan és egyre többen, és csak bámultunk bénán egy villanyszerelőt, aki félméteres üvegszilánk-talapzaton benn áll egy üveges szekrényben, mint valami jókora, meghökkent, kitömött állat, amely hirtelen megnőtt, és fejével kiszakította doboza tetejét. Aztán kinyílt a kémia szertár ajtaja, megjelent egy tüskés hajú kobak, majd rögtön el is tűnt. Egy pillanat múlva pedig kilépett az ajtón Kerekes kolléga, kezében egy fotómasinával.  A maga szokott alaposságával három oldalról is készített felvételt a félholtra vált bedobozolt villanyszerelőről, majd kimért léptekkel visszavitte az apparátot, kihozott egy széket, gondosan odahelyezte a szekrény elé lépcső gyanánt, hófehér köpenye zsebéből elővette hatalmas kulcscsomóját, hosszas keresgéléssel kiválasztotta az alkalmas kulcsot, megnyitotta a szekrény üvegajtaját, és udvariasan fölnyújtotta kezét: „Tessék kifáradni!”

 – Bächer Iván regényrészlete a most elhunyt Karakas Gáborról, az Apáczai legendás kémiatanáráról. Négy évig figyeltem – és évtizedek óta parodizálom. Ahogy a folyosó kockakövein halad, 90 fokban fordul, rezzenéstelen arccal mondja kötötten precíz stílusban megfogalmazott történeteit.

– Zsemlét kérek.
– Hányat?
– Ha hányat, akkor nem kérek.

 Csak a folyosóról ismertük egymást, hivatalosan nem voltam diákja. Minden évben megválasztották az iskola legnépszerűbb tanárának – a világot jelentő helyi közösségben antisztár és sztár volt egyszerre, jelenség, embléma. A diákújságunk számára készítettem interjút vele. A kis zsebszámológépet pedig már az érettségi utáni évben ajándékozta nekem. Emlékezett rá, hogy szeretem az ilyesmit.
 Kedves, figyelmes gesztus volt. Egy kíváncsi, érdeklődő, okos embertől.

 Egyszer, már egyetemista koromban, meghívott a lakására.
– Most felolvasok neked egy mesét! – és Dolák-Saly Róbert könyvéből olvasott fel egy részletet.
– Köszönöm, hogy meghallgattál.
Életem legrövidebb vendégsége volt.

Robotszerű precizitása pedagógiai figyelemfelkeltés volt – és angol humor.
John Cleese az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as, 90-es évek magyar iskolájában. A barna öltönyös, makulátlan változatlanság.
Jópontok és rosszpontok. Rendszer a rendszerek fölött.

Amikor utoljára összefutottunk, már 80 fölött volt, ugyanúgy nézett ki, egyenes tartással lépdelt a belvárosi utcán, mintha a gimnáziumi folyosó kockakövein haladna.
A saját sávjában.
A szellemi frissesség titkát is elárulta:
Tanult.
Holtig tanult.

Nyugodjon békében!

Karakas Gábor tanár úr "fogadóóráján" (2016.)

Vizespohár, aránypárok, selejtező
Kovács Hajnal és Werner Miklós beszélgetett Karakas Gábor tanár úrral az Auguszt cukrászdában. (Jubileumi Évkönyv 2006.)

Beszélgetésünk Karakas tanár úrral rendhagyó módon egy érdekes, hozzánk intézett kérdéssel kezdődött: a tányérnak melyik oldalára kell tenni terítéskor a poharat? Miután nem voltunk biztosak a dologban, csendben megvártuk a tanár úr válaszát, miszerint a tányér bal oldalán van a pohár helye. Ennek az oka pedig a következő: mivel az emberek nagy többsége jobbkezes, ezért az asztalnál, amikor az ételekért nyúlnak, azt jobb kézzel teszik, és ha a pohár a jobb oldalon van, nagy a valószínűsége, hogy leverik. Ehhez kapcsolódva azt is megtudhattuk, miért van a mi iskolai menzánkon, ellentétben sok más intézményével mindig fehér terítő. A tanár úr elmesélte, hogy az egykori kollégiumi igazgató, Blázer Pál kérése volt ez, mivel szerinte az iskolában a diákokat rá kell szoktatni a kulturált viselkedésre, így arra is, hogy figyeljenek oda az étkező tisztaságára. Az iskolának a feladata a tanítás mellett a diákok nevelése is.

E rövid bevezetés után tehettük fel első kérdésünket. Megkérdeztük a tanár urat, hogy a pályaválasztás során miért döntött a kémia mellett. Elmesélte, hogy még mint kisgyermek kapott egyszer karácsonyra egy kémiai kísérletezős dobozt, tele kémcsövekkel és vegyszerekkel. Minden gyönyörűen fel volt címkézve, és tényleg bőségesen volt benne a különféle anyagokból. Bár tetszettek neki a kísérletek, gyermekként nem igazán kötötte le ez a játék, így nem ez indította el a kémia felé. Sokkal inkább akkor kezdte érdekelni a kémia tudománya, amikor az iskolában ismerkedett a kémiával. Észrevette, hogy míg mások szenvednek a reakcióegyenletek felírásával és rendezésével, addig ő hamar felfedezte bennük a logikát, és egyszerűen boldogult velük. Ezt tanára is észrevette, és támogatta a tanulásban. Így választotta a tanár úr a pályáját.

A következő kérdésünk: hol tanított az Apáczai előtt, és mikor kezdte meg a tanítást gimnáziumunkban? Megtudtuk, hogy mielőtt iskolánkba jött, négy évet tanított Nagykanizsán gimnáziumban, majd egy évet Esztergomban egy bányagépészeti technikumban. A tanár úr elmesélte, hogy a szakközépiskolában meglepően magas szinten kellett anyagtudományt tanítani, részletezve az ötvözetek tulajdonságait, és a fémkészítés technológiáját. Ez után az öt év után 1960-ban jött Karakas tanár úr az Apáczaiba.

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy iskolánk gyakorlóiskola lévén, milyen tapasztalatai voltak Karakas tanár úrnak a gyakorlótanárokkal. Elmondta, hogy ő soha nem akarta azt, hogy egy kistanár mindent pontosan úgy csináljon, mint ő. Véleménye szerint a tanárnövendékek feladata az, hogy saját egyéniségükkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, mivel tanárként is ez lesz majd a feladatuk. Mindig próbált szigorúan, de objektívan osztályozni. Kettesnél nem adott rosszabb jegyet, de ellene volt annak, hogy a tanítási gyakorlatra mindenki négyest vagy ötöst kapjon. Összeállított egy követelménylistát, amelyben pontról pontra rögzítette, hogy mik az elvárásai a kistanárokkal szemben. Ezt ki is ragasztotta a kémia megbeszélőben, és még ma is ott található.

Ezután a téma a kémia tanítása lett. Megkérdeztük a tanár urat, mi a véleménye arról, hogy napjainkban sokkal több számítási feladatot kell kémiából megoldania egy diáknak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A tanár úr elmesélte, hogy pár évtizeddel ezelőtt a kémiai számítási feladatokat aránypárral oldották meg, azaz teljesen kihagyták belőle a mértékegységeket, és így szegény diák, bár kiszámolni sok mindent tudott, de mégsem értette meg igazán, hogy mi a számítási feladatok lényege. Tanár úr ezt kritizálva több cikket is írt, és kritikáját sokan egyetértéssel olvasták. Később, mikor Villányi tanár úr megírta a példatárait, Karakas tanár úr megkérdezte, hogy mi vitte rá ekkora munkára. Karakas tanár úr meglepődve hallotta a választ, hogy többek között az ő cikkei késztették Villányi tanár urat a könyv megírására.

A tanár úrról sok legenda szól, melyek közül néhányat Bächer Iván Levélregény című művében is olvashatunk. A tanár úr elmondta, hogy a regény taxis jelenete pusztán a fantázia szüleménye, de az a történet, ami a szerencsétlenül járt villanyszerelőről szól, aki alatt beszakadt a lombikos szekrény teteje, valós történet, és a tanár úrnak ma is megvan az a fényképe, amit akkor készített. A felelés a tanár úr óráin egy érdekes játék keretében zajlott, melyet a tanár úr selejtezőnek nevezett. A szabály igen bonyolult volt, az a lényege, hogy akik rosszul válaszoltak, azok egyre újabb és újabb helyekre álltak a teremben, míg végül az ajtónál találták magukat, és az itt adott rossz válasz esetén elégtelent kaptak Ez a gyengébb tanulókat nem érintette kellemesen. A jó tanulók ellenben azzal játszottak, hogy honnan tudnak még visszajutni a padjukba, így bizonyítva bátorságukat. Persze ezt a játékot nem lehetett minden órán eljátszani, de ez is a tanítás egyik eszköze volt.

Ezekkel a történetekkel zárult beszélgetésünk. Ennek során nekünk is többször kellett válaszolni a tanár úr érdekes találós kérdéseire. Karakas tanár úrban egy jó humorú, precíz embert ismertünk meg találkozásunk szűk két órája alatt.

Bächer Iván: Levélregény (részletek - Kerekes tanár úr)

No most azért nem egészen úgy van, ahogy láttattam veled: akadnak még tanár egyéniségek ma is, sőt nálunk is, kevesen, de még vannak néhányan. Itt van például Kerekes tanár úr, a kémia jeles oktatója. És mindenek előtt a rend, a pontosság, a fegyelem és az egzaktság eleven megtestesülése. Már a külseje is tiszteletet parancsol. Alacsony termetét el len súlyozza a mindig hó fehér, precízen vasalt köpeny, a rövid re nyírt haj, szabályos, éles arc, melyen mindig ott bujkál egy finom kis mosoly, mint ha azt jelez né: ne vegyetek azért nagyon komolyan.

Kerekes tanár úr órái előtt a kémiánál sorban állnak a gyerekek, még pedig nem is akár milyen sorban: pontosan a folyosó két csíkjára sorakoznak föl, és addig nem vonulhatnak a terem be, amíg nem áll mindenki pontosan a csíkon, és neki megcsinálják, szó nélkül megcsinálják ezt a sorban állást azok a gyerekek, akik különben vadul tiltakoznak és lázadoznak minden féle fegyelem és forma ellen, és még egy osztálynak vagy tanulónak sem jutott eszébe föllázadni, pedig semmiféle szabály vagy rendelet nem kötelezhetné őket ezen idétlenségre, még is ott állnak a tizenhat-tizennyolc éves, félig már felnőtt ember kék a csíkon, nem csupán félelemből – talán egy kicsit abból is –, ha nem első sor ban azért, mert úgy érzik, ez a csíkon állás a kémi a szertár előtt, ez természetes, Kerekesnél ez a természetes, ez a csíkon állás épp úgy hozzátartozik Kerekes tanár úr hoz, mint az élesen villanó szemüveg, a figyelmes kék szem vagy a halk, pontos, mindig érthető beszéd.

Kerekes mindig félreérthetetlenül, precízen fogalmaz. Rém alapos ember. Minden szeptemberben azzal kezdi az első órát: „Vegyétek elő a tankönyvet! Nyissátok ki a harmadik oldalon! Fölülről a negyedik sorban a harmadik és negyedik szó áthúzandó! Lapozz! Alulról az utolsó hat sor áthúzandó! Lapozz kettőt! Tizedik sor második szavában az ü betű hosszú! Lapozz!” És így tovább az utolsó oldalig... Mikor az egyik gyerek száján pár éve véletlenül éppen akkor szaladt ki valami trágárság, amikor ő a közelben tartózkodott, elkérte a vétkes ellenőrzőjét, és jellegzetes gyöngybetűivel beírta: „Társát az iskola falain belül nemi életre buzdította. Ezért megintem. Kerekes”

Legendás feleltetési metódust alakított ki az évtizedek folyamán. Mindig rövid, pár szóval megválaszolható kérdéseket tesz föl. Helytelen válasz esetén a szerencsétlen fölszólított állva marad, más kapja a kérdést, ha ő is csődöt mond, ő is állva marad és így tovább, amíg csak vissza nem ülhet valaki. Ha a következő kérdésre nem tud egy álló válaszolni, kimegy a jobb hátsó sarokba, ha a harmadikra sem, akkor mehet a bal első sarokba, ha a negyedik próbálkozásnál is kudarcot vall, akkor az ajtóhoz sétál, a válasz nélkül hagyott ötödik kérdés után pedig gondosan betéve maga mögött az ajtót, el kell hagynia a tantermet. Ez az elégtelen. Ilyen kor egy kívül álló számára úgy tűnhet fel a kémi a kabinet, mint ha az csak valami érdekes, mozgalmas, eredeti társasjáték színtere lenne, de aztán nyilván valami gyanút ébresztene, hogy kicsit gyakran ájulnak el itt a gyöngébb idegzetű kisleányok. A szisztéma egyébként ennél sokkal bonyolultabb, vannak különféle visszalépési lehetőségek, és az egész kiegészül a laikus számára végképp áttekinthetetlen rossz pont-jó pont rendszerrel. A lényeg még is csak az, hogy ha az ember lyukas órában a folyosón sétálva a kémia előtt kisebb csoportosulásba botlik, akkor tudhatja, hogy Kerekes tanár úrnál már a vége felé tart a feleltetés.

Ma a szemem láttára beszakadt egy szekrénytető. A szekrény a kémia szertár kellékeit tartalmazta. Négy polc – volt –, benne lombikok, ibrikek, kémcsövek ezreivel. És ennek a szekrénynek beszakadt a teteje. És le szakadt a legfölső polca és az alatta lévő polca és a harmadik és negyedik polca is. Ibrikestül, lombikostul, kémcsövestül. És villanyszerelőstül. Ugyan is a páratlan hanghatással járó eseménysort az indította el, hogy egy villanyszerelő valami biztosítékot kicserélendő, egy létráról magabiztosan átlépett a szekrény tetejére. Én ilyet még nem láttam, és azt hiszem, nem is fogok többé látni. Ezért már érdemes volt élnem. Álltunk a folyosón jó néhányan és egyre többen, és csak bámultunk bénán egy villanyszerelőt, aki félméteres üvegszilánk-talapzaton benn áll egy üveges szekrényben, mint valami jókora, meghökkent, kitömött állat, amely hirtelen meg nőtt, és fejével kiszakította doboza tetejét. Aztán kinyílt a kémi a szertár ajtaja, megjelent egy tüskés hajú kobak, majd rögtön el is tűnt. Egy pillanat múlva pedig kilépett az ajtón Kerekes kolléga, kezében egy fotómasinával.

A maga szokott alaposságával három oldalról is készített felvételt a félholtra vált bedobozolt villanyszerelőről, majd kimért léptekkel vissza vitte az apparátot, kihozott egy széket, gondosan odahelyezte a szekrény elé lépcső gyanánt, hófehér köpenye zsebéből elővette hatalmas kulcscsomóját, hosszas keresgéléssel kiválasztotta az alkalmas kulcsot, megnyitotta a szekrény üvegajtaját, és udvariasan fölnyújtotta kezét: „Tessék kifáradni!”