Czédulás Katalin halottak napi beszéde (2011. október 28.)

Halottak napjához közeledve évről-évre megemlékezünk itt, az emlékfal előtt apáczais halottainkról. Az idei év eddigi részében már három szomorú hírről szereztünk tudomást: három vezetőtanárunk haláláról. Közülük ketten, Szabó László és Szőnyi József tanár urak, akik magyar nyelv és irodalmat tanítottak iskolánkban, nyugalmazott tanáraink voltak. Hosszú pedagógusi pálya és tisztes nyugdíjas évek után, több, mint kilencven évesen távoztak közülünk.

A harmadik, váratlan, megdöbbentő és fájdalmas esemény, amellyel kezdetét vette az idei tanév: Bóna József tanár úr hirtelen halála. Azóta sokszor, sokféle társaságban beszélgettünk a Tanár Úrról, akiről túlzás nélkül állítható, hogy minden diák ismerte. Jellegzetes, kimért hanghordozása minden apáczais számára összetéveszthetetlen volt, akár a tanórán, akár csak a folyosón, a szünetben hallotta.

Én magam azon szerencsések közé tartozom, akik Bóna-tanítványok lehettek. Biológia tagozatos apáczais diákként, majd később tanárjelöltként tanulhattam a tudományt és a szakma fogásait tőle, de azután is, hogy tanítani kezdtem itt, nyugalommal töltött el az a tudat, hogy figyel a munkámra, és ha elakadok, bármikor fordulhatok hozzá.

Volt osztálytársaimmal való beszélgetéseink során tudatosult bennem, hogy amikor mi a gimnáziumba kerültünk, a Tanár Úr fiatalabb volt, mint mi most. A harmincas évei derekán járt akkoriban, nagyjából 5 éve tanított itt. Felsőbb éves társaink csakis szuperlatívuszokban tudták őt emlegetni, vége-hossza nem volt a róla szóló történeteknek, a rá jellemző szófordulatoknak, az óráin elhangzott hasonlatoknak, humoros megjegyzéseknek, amelyek miatt egyöntetű rajongás övezte a személyét. Egyszerűen egy ikon volt már akkor is, a harmincas éveiben. Nem sokan mondhatják ezt el magukról ilyen fiatalon. Ő maga persze tiltakozott volna ez ellen.

Számunkra is kiderült az első néhány vele töltött óra után, hogy miért ez a rajongás. Úgy sugárzott rendkívüli magabiztosság belőle, hogy nem hatott ijesztően, sőt, biztonságérzetet keltett mindnyájunkban. Anélkül volt rend, azaz inkább fegyelem az óráin, hogy bármit tett volna ezért azon kívül, hogy bejött a terembe és biológiát tanított nekünk. Lássuk be, ez nem elhanyagolható teljesítmény akkor, amikor egy csapat kamaszról van szó.

Nem emlékszem, hogy valaha indulatosnak láttuk volna, bár az is igaz, hogy nemcsak az indulatait nem tette láthatóvá, hanem (most már sejtem), rendkívüli módon igyekezett minden helyzetben tárgyilagosnak maradni, és más érzelmeket sem nyilvánított ki előttünk. Persze annál emlékezetesebb volt az a néhány alkalom, amikor sikerült megnevettetnünk. Olyankor láthatóan megfeledkezett magáról, és szó szerint potyogott a könnye a nevetéstől. Sosem felejtem el, amikor végzős korunkban az utolsó biológiaóránkra számtalan ajándékot vittünk neki. Fontos tudni, hogy akkoriban még nem voltak kamerás mobiltelefonok vagy fényképezőgépek, de még a hétköznapi videokamerák is eléggé ritkaságszámba mentek. Nos, a Tanár Úr gyakran emlegette, milyen jó volna, ha a gyermekeit rendszeresen megörökíthetné egy kamera segítségével, így hát néhány ráérős osztálytársam elkészítette egy videokamera tökéletes másolatát hungarocellből, le is festették úgy, hogy már egy méterről is valódinak tűnt. Amikor átadtuk neki, elkerekedett a szeme, majd szívből hahotázni kezdett, és ez csak fokozódott, mikor a tőle megszokott nyitott teremajtó előtt elsétált a földrajztanárunk, aki, megpillantván a Tanár Úr vállán a kamerát, még vissza is lépett néhány lépést, mert nem hitt a szemének, és Bóna Tanár Úr, megszakítva a nevetést, higgadtan közölte vele, hogy „Nézd, most kaptam a gyerekektől”.

Igazságos, következetes és odaadó tanár volt, a személyeket és a tanítást illetően is. Manapság, ha a „hivatás” szó jut eszembe, akkor mindig arra gondolok, hogy ez valami olyasféle, alázattal és szorgalommal végzett munkát jelent, amilyennek az övét láttam akkoriban. Még csak sejteni sem lehetett, kit tart többre vagy kevesebbre közülünk vagy a tanáraink közül. A számonkérések és az értékelés rendszerét tisztáztuk a tanulmányaink kezdetén, és soha, semmilyen módon nem tért el azoktól a továbbiakban. Sokat kérdeztünk tőle az órákon, és nem fordult elő olyan eset, hogy ne lett volna azonnal kész válasza. Vagy ha nem volt, hát gyártott ideológiát. Ez is a szavajárása volt.

Másodikos korunkban a nyári szünet elején egyhetes, napi 4 órás OKTV-felkészítést tartott önszorgalomból, és egy teli biológiateremnyi diák töltötte vele azt az egy hetet. Az óráin nem egyszerűen tények sokaságát tanította meg nekünk, hanem szemléletet alakított ki bennünk a biológia tudományáról, amelyet az életünk számos egyéb területén is használni tudunk. Nem tudok elképzelni nagyszerűbb biológiatanárt, mint amilyen ő volt akkoriban. Megbecsülni sem tudom, hányan lettek orvosok, biológusok, biológiatanárok a tanítványai közül, de biztosan sok százan vagyunk.

Nem titok, hogy az utóbbi évek tanügyi változtatásainak nagy részével nem tudott azonosulni, és a gimnazista korosztály gyors változását is fenntartásokkal fogadta, emiatt talán gyakrabban láthattuk mogorvának, és többször hallhattuk ironikus megjegyzéseit, de emberi tartásából, hitelességéből és az igényes biológiatanításba vetett hitéből mit sem veszített. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy az elmúlt tanévben a tantestület neki ítélte oda az Apáczai Emlékérmet.

Halottak napja előtt apáczais halottainkra emlékezünk. Magam is számba vettem, kik az én apáczais halottaim. Van köztük osztálytársam, tanítványom, akinek osztályfőnöke voltam, vannak szülők, akiknek a gyermeke az osztályomba járt, kollégáim, tanáraim, osztályfőnököm, igazgatóm, apáczais barátom. Sokkal több, mint amennyi indokolt volna.

Gabriel García Márquez Száz év magány című regényében hangzik el: „Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.” Azt gondolom, hogy ha nem is szó szerint, de igaz ez ránk is: az itt jelen lévők legtöbbjének van apáczais halottja, emiatt tartozunk ide is.